„Rajthoz!…Vigyázz, kész…..Start!” Azért nem kell senkinek sem berohannia a szobába, megkeresnie és felvennie a „nyúlcipőt”, mert a tudatos spirituális fejlődés nem versenyfutás. Ettől függetlenül az ember néha lehagyhatja ebben a „versenyben” saját MAGát is. Hogyan? Pár sorral lejjebb igyekszem kifejteni, mire is gondoltam.

verseny1Horváth László 2016.07.13-án megjelent, A Szent Hármasság rejtett titka című cikkében a Test-Lélek-Szellem hármasságáról, annak fontosságáról, stb. írt. Sokszor hallhattuk már e hármasság fontosságát, de talán nem vesszük, vettük ezt elég komolyan. Hiszen fejleszthetjük a testünket edzőteremben, ha a szellemi táplálékkal nem foglalkozunk, nem fogunk továbbfejlődni tudatos spirituális utunkon. Ha viszont túlzásba visszük a szellemieket és elhanyagoljuk a testünket, akkor hiába a sok tudás, nincs életerős, vitalitástól duzzadó fizikai testünk és lehet, hogy képtelenek leszünk megvalósítani a fizikai világban az általunk megtanult szellemi tudást. Tehát, törekednünk kell az egészséges 33-33-33 százalékos megoszlás kialakítására, amit visszatükrözhet számunkra egy aura fénykép is (lásd: Test-Lélek-Szellem diagram).

Felborulhat ez a harmonikus állapot akkor is, ha például elég időt szánunk mind a testi, mind a szellemi fejlesztésünkre, csak éppen a lélek marad le. Mi történhet ilyenkor? És itt utalnék vissza a cikkem elején feltett kérdésemre, miszerint: Hogyan hagyhatjuk le saját MAGunkat, a lelkünket?

A legegyszerűbb válasz ez: nem halljuk meg saját lelkünk hangját, mert ritkán vagyunk a jelenben. Ezt is nehéz megfogalmazni, mit jelent a jelenben lenni. Talán azt, hogy nem azzal foglalkozunk, mi történt velünk 1-2 napja, múlt héten, múlt hónapban, stb., folytathatnám a végtelenségig. Nem siránkozunk a múlt történésein és nem kesergünk előre a jövőn. Hiszen a jövőnk folyamatosan változik, annak függvényében, ahogyan a múltban tettünk és ennek hatására, ahogyan teszünk a jelenben (tanultunk-e a múltban elkövetett hibáinkból, élvezzük-e a múltban tett jó cselekedünk pozitív hatását).

Miért nem sikerül a jelenben lenni? Ez is fogós kérdés, de talán a félelmet lehet itt megemlíteni. Félelem a változástól, az új dologtól, önMAGunktól. Sokkal könnyebb és kényelmesebb a megrögzött sémáink szerint élni, ténykedni, tudomást semmi venni arról, hogy kisebb erőfeszítésekkel, EGOnk megzabolázásával, uralásával folyamatosan tehetünk lépéseket saját fejlődésünk érdekében, önMAGunk megismerésének útján.verseny2 Mindig egyszerűbb azokra mutogatni, azokat hibáztatni, akik szeretnének változni, változtatni és ennek érdekében teszik a dolgukat, TESZIK, még ha néha botladozva, hibázva is, de TESZIK. Más szemében mindig könnyebb észrevenni a szálkát, mint sajátban a gerendát. Szinte olyan ez, mint egy tenisz mérkőzés: kettő ellenfél játszik egymással, előre lefektetett- egy főbíró és több vonalbíró által betartatott szabályok szerint-, és akár több ezren is nézhetik ezt. És ezen a mérkőzésen nem kérdés, hogy vannak szabályok, mind inkább az a kérdés, ki tud felülkerekedni saját magán és pl. tud minél több ász szervát adni, tud minél furfangosabb lenni ütés közben az oldalak váltogatásával, tud felülkerekedni saját fáradtságán…önMAGán. Nem egyszerű ez, de nem lehetetlen.

És most szeretnék egy egyszerű technikát javasolni arra, hogyan halljuk meg saját lelkünk hangját. Este lefekvés előtt tegyünk egy pohárba vizet, igyuk meg a felét és közben tegyük fel azt a kérdést, ami visszatérően foglakoztat bennünket. Ivás közben rövid időre kikapcsol az EGO és ekkor a kérdés eljuthat a lelkünkhöz, a választ pedig az elkövetkezendő napokban megkaphatjuk egy telefon, egy hirdetésben lévő kép és bármilyen egyéb, eddig el nem képzelt módon. Hiszen a elkünk komoly játékos, legyőzhetetlen és örök, tehát sokkal könnyebb lehet, lesz az életünk, ha inkább igyekszünk rá hallgatni, mint a fülünkbe duruzsoló kis hangocskára…

Nerhof Tamás