illuzio_01Festő szakkörön körben ülnek a rajzolók heten, és középen a modell valamilyen pozícióban. Attól függően ki melyik szögből látja a modellt, úgy fogja lerajzolni az előtte lévő papírlapra. Mindenki a maga szemszögéből tekintve valóságnak véli azt amit lát és ekként adja tovább, festi vászonra.

Létezik, hogy ugyanannak a pillanatnak hét valósága, hét igazsága van? A valóság vagy amit annak vélünk ennyire látszólagos. Ha ezt megértjük eltöprenghetünk azon, hogy egy adott szituációban van-e értelme ragaszkodni igazságunkhoz és valójában mit is ér igazságérzetünk. Lehet, hogy csak önámítás?

Szerintem emberi szinten nincs értelme igazságról beszélni. Itt nézőpontok vannak, tapasztalatok melyeket hasznosíthatunk. Az, hogy egy másik ember miként vélekedik ugyanarról a dologról, amiről én is, megmutatja, hogy ő korábban milyen tapasztalatokon ment keresztül. Nem feltétlen a velem való szituáció váltja ki a reakcióját, hanem a korábbi tapasztalatai. Egy másik valóságban nevelkedett és most a kettőnk valósága összetalálkozik és valami új születik belőle. Ezek a valóságok persze látszólagosak, mi magunk teremtjük őket.

“A túlélés érdekében belekapaszkodunk mindenbe amiről úgy hisszük, hogy ismerjük vagy tudni véljük, majd elnevezzük valóságnak. De a tudás és a megértés fogalmat könnyű félreérteni. A valóság talán nem több egy illúziónál, s minden ember a saját, képzeletbeli világában él.” / Naruto Shippuuden 136. r.

illuzio_02Ezen a képzelet gyártotta világon kell túllátni, túllépni, ha az igazságot keressük. Lelkünk hangját kell meghallani, lelkünk által vezetve érthetjük meg az illúziók világát, és általa hangolódgatunk rá az igazságra. Mert itt van körülöttünk minden, az igazság, a harmónia, a rend, a szeretet. Hiszen a Teremtőben létezve mindennel egyek vagyunk, csak bizonyos minőségektől elhangolódtunk. Sem a rendet, sem a harmóniát, sem a szeretetet nem megteremteni vagy csinálni kell, ezek a minőségek léteznek. A teremtésben minden már VAN. Ráhangolódnunk szükséges “csupán”. A létezésre hangolódást azon részükkel tudjuk megélni, mely örök, kezdetektől létező, nem elkülönült, mindennel egy. És ez a lelkünk.

Elménk gondolkodik, elemez, mérlegel és ezek alapján igazságnak és tudásnak vélt valóságokat gyártunk, melyek illúziójában elveszünk, elsüllyedünk és lelkünk megkötözve raboskodik. Nézzünk magunkba és tegyük fel a kérdést, ki vagyok én? A nevemet mások adták, az iskolában tanultakat mások mondták, hogy úgy van, a munkahelyen megint valaki megmondta mit, hogy várnak el, mit hogy csináljak, a családban felnőve megtanították mi a társadalmi elvárás nőnek, férfinek. Mindent mások mondtak és én elhittem, hogy ez vagyok. De én nem ez vagyok! Ezt mind rám aggatták, elhittem és ebből kiindulva illúzióban éltem és élünk milliárdnyian. Ha ez mind nem vagyok, akkor ki vagyok? A lelkem tudja a választ. Az illúziókon túlra hív…