tut_01Tutankhamon fáraó sírjának 1922-ben történt felfedezése az újkori történelem egyik legnagyobb szenzációja volt. Mindenki hallott róla, mindenki minél többet szeretett volna megtudni róla. Az ifjú fáraó rejtélyekkel és intrikákkal átszőtt története hirtelenjében felkeltette az egész világ kíváncsiságát. Ám azt kevesen tudják, hogy a sír felfedezése valójában a történelem egyik leghajmeresztőbb csalása, melyet két tiszteletreméltó angol úr, Howard Carter és Lord Carnarvon eszelt ki, hogy leplezzék tettüket, a létező legnagyobb sírrablást.
Az évek során a felfedezéssel foglalkozó tudósok és kutatók közül sokan utaltak már rá, hogy nem minden pontosan úgy történt, ahogyan azt Carter és Carnarvon dokumentálták. A világ csaknem egy évszázadon át hitt egy kitalált történetben; mindeközben Carterék titokban olyan nagy vagyonra tettek szert, mely legvadabb álmainkat is felülmúlják.

A hivatalos verzió a történelem egyik legizgalmasabb és legromantikusabb epizódja, de az igazság még különlegesebb!

tut_02Akik ma ellátogatnak a Királyok Völgyébe, a 62-es számú sírhoz, egy kicsi, a kopár hegyoldal aljában meghúzódó, földalatti „szobában” találják magukat. Itt nyugszik, szinte elhagyatottan, kincseitől „megfosztva”, a fiatalon elhunyt fáraó múmiája. A látogatók gyakran panaszkodnak, milyen csalódás maga a sír, kevés a látnivaló, nem értik, hogy ez a kicsi, szűk hely mitől lett oly jelentős? Mert nem látják azt, amit kb. hatszáz kilométerrel arrébb, a Kairói Múzeum egyik Tutankhamon-nak szentelt részlege rejt: a sírban talált kincseket, melyek a mai napig rabul ejtenek mindenkit, aki megtekinti őket. A leletek szépsége és gazdagsága szinte felfoghatatlan, ha nem látjuk a saját szemünkkel. Nemcsak a rengeteg színarany tárgy kápráztatja el az idelátogatókat, a megmunkálás minősége is lélegzetelállító. Ezeket a remekműveket a kor legügyesebb mesterei készítették az istennek tartott fáraó számára. Bár egy „jelentéktelen” uralkodónak készültek, mégis olyan gazdagságról és hatalomról tanúskodnak, melyhez fogható alig volt a történelemben és nem is maradt ránk ennyire épségben.

tut_03Évente emberek milliói csodálják meg e páratlan kiállítást, miközben senki nem sejti, hogy a valójában megtalált tárgyak fele hiányzik; a kincsek mintegy hatvan százaléka ma magán tulajdonban van.

Howard Carter – egy nem egészen úriember

W.M. Flinders Petrie, a kor egyik legismertebb és elismertebb egyiptológusa a következőképpen jellemezte Howard Cartert: „Mr. Carter kedves fickó, de csak a festészet és a természetrajz érdekli… semmi értelme nem lenne régészként alkalmazni.”

Nos, Carter valóban nem volt sem régész, sem egyiptológus. Az Egyiptomi Régiségmúzeum egyik professzora, Lady Amherst of Hackney ajánlása révén érkezett Egyiptomba, hogy az ókori templomok hieroglifáinak tanulmányozásához rajzokat készítsen, s ezzel segítse Percy Newberry munkáját. A középosztálybeli fiú (Carter ekkor 17 éves volt) számára ez a kitörés lehetőségét jelentette: megalapozhatta a jövőjét és elkezdhette építeni a karrierjét. Tudta, hogy a sikeres archeológusok tiszteletet vívnak ki maguknak és nagy vagyonra tesznek szert. Mindezek mellett Cartert az is vonzotta, hogy egy olyan egzotikus földre utazhat, mint Egyiptom.

tut_04Első munkája Felső-Egyiptomban volt, Newberry irányítása alatt, amikor is a Beni Hasan-i harminckilenc sziklasír feliratait és jeleneteit jegyezte le. Részletekbe menő aprólékossággal dolgozott, de felettesére, Petrie-re nem tett nagy benyomást.

A Petrie által alábecsült Carter azonban, hogy álmait beteljesítse, nagy terveket szőtt. A művészetben való jártassága révén kiváló hamisítóvá vált, bárminek, amit elé tettek, el tudta készíteni a pontos másolatát. Türelmesen belevetette magát a hieroglifák tanulmányozásába, a körülötte megforduló kiváló szaktekintélyektől megtanult mindent, amit csak lehetett a régészetről és Egyiptomról, várva a nagy lehetőséget, ami majd eljön a számára.

Jó úton haladt: kilenc évvel azután, hogy elhagyta Angliát, Gaston Maspero kinevezte őt a felső-egyiptomi és a núbiai emlékművek felügyelőjének Luxorba, közel a Királyok Völgyéhez. Időközben egy Rhode Island-i amerikai multimilliomos kincsvadász, Theodore M. Davis is alkalmazásba vette őt. Carternek szüksége volt egy pártfogóra, Davisnek pedig egy „szakemberre”.

tut_05Fontos momentum Carter életrajzában, hogy miközben Masperónak és Davisnek dolgozott, jó kapcsolatokat ápolt az egyik leghíres-hírhedtebb egyiptomi sírrablásból élő családdal, az El-Rassul-okkal, akiknek megbízásából régiségek adásvételével is foglalkozott. Magyarul: kapcsolatai révén segített túladni a sírokból lopott tárgyakon. A kereskedők és a turisták nem bíztak azokban az árukban, melyeket tört angolsággal, sötét bőrű férfiak, vagy arab öltözetű mosolygó fiúk ajánlottak nekik. De ha idegenvezetőjük egy öltönyös, nyakkendős „úriember”, aki ráadásul értett is az ilyen dolgokhoz, azt mondta, bátran megvehetik, kaptak az alkalmon. Felügyelői ténykedése során létesített kapcsolatai igen hasznosnak bizonyultak.

Már ekkoriban sok terv kavaroghatott a fejében, miközben várta a kedvező alkalmat, hogy akcióba lépjen. Bár valószínű, hogy a lopott tárgyak kereskedésével szép summákra tett szert, ez még mindig kevés volt ahhoz, hogy finanszírozni tudja azt a munkát, melybe bele akart vágni. Szponzorra volt szüksége, aki nemcsak hogy gazdag, de aki hozzá hasonlóan is gondolkozott.
Maspero mutatta be őt Lord Carnarvonnak, s ez a találkozás később mindkettejük számara szerencsésnek bizonyult.

tut_06Lord Carnarvon – mindennek „Istene”

Carnarvon ötödik earlje 1889-ben, huszonhárom éves korában örökölte meg a grófi címet. Ám mivel az ezzel járó vagyon nagy része földekben állt, és egy nagy házat kellett fenntartania, pénzre volt szüksége, hogy folytatni tudja addigi, megszokott életvitelét. Így aztán 29 évesen feleségül vette Almina Victoria Maris Wombellt, a világ egyik leggazdagabb emberének, Rotschild báró lányát.

A Rotschild dinasztiát nem kell bemutatni; a világ leggazdagabb és leghatalmasabb családja. Vagyonuk akkora, hogy – kellő haszon – reményében ők kölcsönöznek a pénzügyi válságba került államoknak, így tartják irányításuk alatt az egész politikai elitet, akik ennek fejében azt teszik, amit előírnak nekik. A Carnarvon család és a Rotschildok kapcsolata 1847-ig vezethető vissza, amikor is Rotschild báró első zsidóként bekerült az angol parlamentbe. Mivel nem volt hajlandó elismételni a parlamenti eskü azon szavait, hogy „igaz keresztény hitemre”, nem foglalhatta el a székét. Ekkor Lord Carnarvon azt a javaslatot terjesztette a T. ház elé, hogy töröljön el mindennemű megkülönböztetést a parlament bármely tagja ellen. Ez meg is történt, és a két férfi szoros barátságot kötött egymással.

Carnarvon a harmincas években autóbalesetet szenvedett, és súlyos sérüléseiből sohasem épült fel igazán. Orvosa javaslatára utazott először Egyiptomba, ahol a száraz, meleg éghajlat sokkal kedvezőbb volt felépüléséhez. Kedvtelésből úgy határozott, hogy engedélyért folyamodik, hogy ásatásokat kezdhessen. Akkoriban sokan hódoltak ennek az „egzotikus” időtöltésnek. Lord Cromer segítségével sikerült egy jövedelmezőbb koncesszióhoz jutnia, s maga Maspero ajánlotta neki, hogy alkalmazzon egy tapasztalt régészt. Ez a férfi nem volt más, mint Howard Carter, aki ekkorra már pontosan tudta, mit akar csinálni a Királyok Völgyében, s Carnarvon összeköttetései (és nem utolsósorban jelentős vagyona) biztosították, hogy a dolgok rendben menjenek.

tut_07Tökéletesen kiegészítették egymást: Carter helybeli kapcsolatai révén tudta, honnan lehet kiváló régiségekre szert tenni, Carnarvon viszont azt, mit kell tenni velük. Tudta, kinek lehet eladni: múzeumok kurátorainak, vagy vagyonos magángyűjtőknek. Carter gyakran nemcsak eladóként szerzett profitot, hanem az árverések ügynöki megbízásaiból is. S a műtárgyakat honnan máshonnan is szerezhette be, ha nem az El-Rassul családtól….

Az igazat megvallva, akkoriban senkit nem zavart, hogy ezek a tárgyak sírok kifosztásából származnak. Ha valakinek volt pénze és befolyása, az egyszerűen lefizette a korrupt hivatalnokokat, és félreállították azokat, akik próbálták megfékezni a vandalizmust. A múzeumok azt az egyetlen érvet tudták felhozni a maguk mentségére, hogy ha ők nem teszik meg, akkor majd megteszik mások. Ha nem szerzik meg a műkincseket, akkor azok magánkézbe kerülnek, és akkor soha senki nem láthatja azokat. Így viszont ők lajstromba veszik ezeket a felbecsülhetetlen értékű tárgyakat, restaurálják őket és kiállítják, hogy mindenki megcsodálhassa. Van ebben némi igazság, de véleményem szerint ezzel is csak egy sokkalta nagyobb méretű „lopást” fedeznek.

Alvilági kapcsolataik révén sem Cartert, sem Carnarvont nem tartották nagy becsben kortársaik, de bármilyen ellenséges érzést is keltettek, az semmi nem volt ahhoz képest, ami még csak ezután következett..

Gerald O’Farrell nyomán