templom_01Az egyiptomiak egész életét átszőtte a szimbolika. Az írásuktól kezdve, a mítoszaikon át az építészeti stílusukban is mindenhol fellelhetőek a jelképek. De vajon miért volt számukra oly’ fontos ez?

Mert úgy tartották, hogy a szimbólum az a „nyelv”, melyen keresztül az ember lelke kommunikál a tudatával. A szimbólum elrejti azt, amit kimond, és kimondja azt, amit elrejt.

Hamvas Béla így ír erről a „Scientia sacra” c. művében: „A képnyelv megértésén múlik az egész őskori ember, az egész őskori emberiség, és az egész őskor megértése. Aki az őskor írott emlékeiben, a képekben mindössze költői túlzást lát, fölösleges szépítést, vagy talán gyermeki kedély megnyilatkozását, annak helyzete reménytelen. Az őskori emberből az megérteni semmit sem fog és nem tud. S aki ehhez még feltételezi, hogy a történeti kor absztrakt és száraz nyelve a képnyelvnél tökéletesebb és a mai embernek a képnyelvhez le kell ereszkednie, az a helyzetet fordítva látja, és éppen azt nem tudja felfogni, ami itt a döntő”.

templom_02Honlapunkon írtunk már a hieroglifek szimbolikájáról, mögé néztünk néhány mítosz tanító sorainak; ez alkalommal azt szeretném bemutatni, hogyan alkalmazták az egyiptomiak a jelképrendszert az építészetben.

Az egyiptomi templomokra általában jellemző, hogy minden részletükben valamilyen módon magának a mindenségnek az eredetét és működését jelképezték. Szimbolikájuk három fő téma köré csoportosul
~ a világmindenség szerkezete,
~ a mindenség működése és
~ a kozmikus újjászületés köré.

E három fogalom egymás kiegészítői, hiszen a világ teremtése tette lehetővé annak jelenlegi működését, és újjászületését – ami maga is egyfajta teremtés.

Az edfui templomban találhatók az ún. „építési szövegek”-ként ismert falfeliratok, melyek elmesélik az egyiptomi templomok mitológiáját. Eszerint minden templom valójában a mitikus ősdomb helyén épült, és e domb legmagasabb pontjára szállt le az első istenség, Atum, egy madár formájában. A későbbi falak e magaslati pont köré épültek, mely így az isten szentélyévé és menedékévé vált. A templomot egyébként hut-Netjer-nek hívták, mely azt jelenti: az isten háza. Az épületet vagy az Univerzum egy mikrokozmoszának tekintették, vagy a menny tükörképének, esetleg egy roppant szarkofágnak, melyben mindennap lejátszódott a napisten újjászületésének csodája.

templom_03A későbbi korok templomai is tükrözték ezt az elgondolást, amely szerint az isten birtoka a teremtett világ mikrokozmosza. Ebben a világmodellben a templom teteje volt az égbolt, s mint ilyen, rendszerint csillagokkal díszítették. A padlót ugyanígy annak a hatalmas mocsárnak tekintették, amelyből kiemelkedett az ősdomb; az oszlopsoros udvarok és csarnokok hatalmas oszlopai pálmát, lótuszt, vagy papirusznövényt jelenítettek meg, az ég és föld között elhelyezkedő világunk természetét szimbolizáló oszlopfőikkel. A templomfalak alsó részeit is gyakran díszítették mocsári növények ábrázolásaival.

A legtöbb egyiptomi templomban a különféle építészeti elemek magassága a templom vége felé haladva fokozatosan csökken, míg – érdekes módon – a padló szintje fokozatosan emelkedik a magasabban elhelyezkedő belső szentély felé.
A templom legbelső terének megemelt helyzete az építmény kapcsolatát szimbolizálja a maat-hoz – ahhoz a kozmikus rendhez, melyen a világ alapul -, mint ahogy a templom bejáratához és belső részeihez felvezető lépcsősorok és rámpák olyan látványos emelvényeket alkotnak, melyek szintén a maat szó hieroglif jelét formálják.

templom_05A templomszimbolika más alkotóelemei a mindenség működését képviselték, a Nap mindennapos ciklikus mozgása révén. A bejárati pülonokat például úgy építették meg, hogy az ahet („horizont”) hieroglifát tükrözzék, amelyen a Nap mindennap felkel.

Az építmény fő felvonulási útvonala a nappályát mintázza, amint a Nap kelet felől a pülonok fölé emelkedik, áthalad az oszlopcsarnokok és udvarok fölött, végül nyugaton, a belső szentély irányában lenyugszik. A hagyományos templomelrendezés különböző alkotóelemei magasságának elölről hátrafelé való csökkenése is ezt a mozgást utánozza, s a legtöbb esetben az egyes belső terek egyre kevesebb megvilágítást kaptak, mígnem a legbelső szentélyben elérték a csaknem teljes sötétséget.

templom_06Egyetlen kivétel volt ez alól, Ehnaton fáraó amarnai temploma, az Aton templom, ahol a viszonylagos homály felől vezetett az út a napfényre.
A templom bejárati pülonjai előtt elhelyezett, mindig párban álló obeliszkek is egyértelműen a napszimbolika részei, s ily módon a Napisten reggeli és esti megnyilvánulásainak szentelték azokat. A Napisten gondosan elhelyezett szövegei és ábrázolásai sok templomban kihangsúlyozzák ezt az égi utazást.

Az egyiptomi világszemlélet szerint a templom az ég, a föld és az alvilág szféráinak metszéspontjában, az emberek és az istenek világa, káosz és rend között helyezkedik el, s ily módon egyfajta kaput képez, melyen keresztül az istenek és emberek közlekedhetnek egyik helyről a másikra. Az egyiptomiak számára ezeknek az elgondolásoknak a többsége térben helyezkedett el éppúgy, ahogy pl. a sivatag jelentette a káoszt, Egyiptom termékeny földje pedig a rendet és az összhangot. A templomok elhelyezkedése, elrendezése, díszítése és működése e két végpont között foglalt helyet, harmóniát hozva oda, ahol távollétében ezek mind hiányozta volna.

templom_04Az időben a királyok és az istenek szentélyei a jelen és a múlt, a bizonytalan jövő és a rendezett biztonság, valamint az eredeti teremtés maat-ja között egyensúlyozva ugyancsak metszéspontot jelent.
Mint azt fentebb írtam, a templomok bejárati pülonjai az ahet (horizont) hieroglif jelét mintázzák; a napciklus ahetjeként, vagy „horizontjaként” működnek, tehát az egész templom egyfajta tér- és időbeli ahetként működik. Ahogy a fizikai horizont az ég és a föld közti kapocs, úgy időben a lemenő Nap választja el a mát a holnaptól, a jelent a jövőtől, e világot a túlvilágtól, s így maga a templom a kapocs ezen szférák, vagy birodalmak között.

templom_07Erre nemcsak sok templomi ábrázolás és szöveg utal, hanem a bizonyos építészeti elemekben megjelenő kapcsolat a templom és a sírok között. Sok templomban fellelhető olyan „álajtó”, melyeket a magánsírokban is találhatunk, a legtöbb templom belső szentélye pedig gyakran úgy helyezkedik el, mint a királyi koporsók körüli szentélyek.

Az emberiség történelmében talán soha és sehol nem működtek vallási építmények ilyen tökéletesen a mindenség szimbolikus modelljeiként és isteni gépezetekként, mint az ókori Egyiptomban. A minden részletében gondosan elrendezett szimbolikát hordozó egyiptomi templom kétségtelenül a világegyetem működő modellje. Az emberi és isteni szférák, az e világ és túlvilág, az ősi múlt és a távoli jövő között tökéletesen elhelyezett templom az egyiptomiak számára a valóság és a mítosz hatalmas közvetítőjeként funkcionált, ahol minden dolgok találkoztak.

Végül pedig az egyiptomi templom volt az a színpad is, amelyen egy olyan transzcendens kozmikus színdarabot adtak elő, ahol a király és a papok játszották a főszerepet, de valójában szereplője volt az egész emberiség is…

Richard H. Wilkinson nyomán