„Amon szobra elindult az oszlopok között…. És azok, akik vezették, nem tudták, hogy az én fenséges személyemet keresi. Amikor odaért hozzám, megállt… hasra vetettem magamat a földön, porban fetrengtem és meghajoltam előtte…. Kitárta előttem a mennyek kapuit, kinyitotta a látóhatár ajtaját, és én mennyei sólyomként szárnyaltam fel az égbe. Láttam őt isteni alakjában és leborultam fensége előtt….”
/III. Thotmesz koronázási felirata/

thotmesz_01A történelem számára Egyiptom legismertebb, és – talán túlzás nélkül állíthatom – legnagyszerűbb uralkodóit az Újbirodalom (i.e.1532 – i.e.1070) kora adta. Olyan nevek bukkannak fel a történelemkönyvek lapjain ebből az időszakból, mint a hükszószokat kiűző I. Jahmesz fáraó, Hatsepszut királynő, III. Amenhotep, Ehnaton, az eretneknek kikiáltott fáraó, fia, a gyermekfáraó, Tutankhamon, vagy I. Széthi, és fia, II. Ramszesz, hogy csak a legismertebbeket említsem.

És természetesen nem hagyhatjuk ki a sorból III. Thotmeszt, aki nemcsak jó és bölcs uralkodója volt Egyiptomnak, de a legkiválóbb hadvezérként is számon tartják. Az utókor csak úgy emlegeti őt, hogy ő volt az ókori Egyiptom Napóleonja.

A kis Thotmesz, aki gyermek trónörökösként mostohaanyja, Hatsepszut árnyékában élt, annak halála után, i.e 1458-ban került a trónra. Alighogy a tényleges hatalom birtokába jutott, rendkívüli erőket szabadított fel, és megkezdte hódító hadjáratait. Az Egyiptomot csaknem 100 évig megszállás alatt tartó hükszószok kiűzése után, Hatsepszut uralkodása alatt Egyiptom a békés erőgyűjtés idejét élte, s amikor III. Thotmesz trónra került, eljött az ideje annak, hogy a birodalom ismét kinyilvánítsa erejét az idegen országok, a potenciális ellenségek felé.

thotmesz_02 (2)A fáraónak nem kellett ürügy ahhoz, hogy hadba hívja országát. Az „ázsiaiak” mindig is Egyiptom „hagyományos” ellenségei voltak. Hatsepszut is jól számított, amikor nem sokkal korábban a hükszószokat tette meg a közös utálat tárgyává, mert az idegenek iránt érzett félelem és gyűlölet valóban egyesítette alattvalóit. Az Újbirodalom korában ugyanis, az egyiptomiak állandó rettegésben éltek; mi történik, ha keleti ellenségeik ismét elfoglalják a Delta vidékét. Logikus lépésnek – sőt, szinte jogos önvédelemnek – tűnt tehát megelőzni mindezt egy első csapással.

thotmesz_03A Közel-kelet politikai térképe akkoriban gyors változásokon ment keresztül. Büblosz, Bejrút, Türosz és Szidón tengerparti városai már hosszú ideje Egyiptom hű szövetségesei voltak. Északon azonban (a mai Törökország területén) az indoeurópai hettiták önálló népcsoporttá fejlődtek, és elkerülhetetlennek tűnt, hogy természetes terjeszkedésük során össze ne akadjanak Szíria északi részén az egyiptomiakkal. Ez a terület azonban a Mitanni nemzetállamot is érdekelte, ők jelentették a legközvetlenebb veszélyt Egyiptom hódító terveire nézve.

Thotmesz, akinek bár kevés gyakorlata volt az ország irányításában, eszes uralkodóként felismerte, hogy Egyiptom szorítása nem gyengülhet meg a keleti területeken. Ha az ország vezető hatalommá válik Levante és Szíria térségében, az megállíthatja ellenségeinek terjeszkedését. Így hát háborúba indult az Egyiptomtól északkeletre, szír-palesztin területeken fekvő államok ellen. A 330 kis városállam szövetséget hozott létre, melyet az egyre fenyegetőbb ellenség, Mitanni is támogatott.

thotmesz_04Az első nagy csata a Bibliából is ismert Megiddónál zajlott. Thotmesz úgy döntött, bebizonyítja, mit tud. Nem kevesebbet akart, mint „legyőzni azt az utálatos ellenséget, és kiterjeszteni Egyiptom határait, ahogy atyja, Amon-Ré parancsolta”. A fáraó –aki kiváló stratéga volt- összegyűjtötte seregét, hadba indult Gáza felé, és mintegy két hét leforgása alatt, fényes győzelmet aratva elérte, hogy Szíria és Mezopotámia fejedelmei letették hűségesküjüket előtte. Megiddó nagyon gazdag város volt, és a fáraó hatalmas zsákmányra tett szert. Olyannyira, hogy a feljegyzések szerint, a Memphiszbe küldött karaván alig tudott haladni a rengeteg harci szekér, páncél, fegyver, arany, élelmiszer, élő állat és természetesen a hadifoglyok miatt.

thotmesz_05Okos és bölcs vezérként, Thotmesz felismerte, hogy keleten nem tudja megvalósítani azt, amit délen, Núbiában igen, hogy tudniillik úgy vált az ország Egyiptom provinciájává, hogy a fontosabb politikai és gazdasági tisztségeket egyrészt főként kivándorolt egyiptomiak töltötték be, másrészt pedig olyan rangos núbiaiak, akik teljes mértékben alkalmazkodtak az egyiptomi uralomhoz (egyiptomi neveket vettek fel, egyiptomi szokások szerint éltek, és egyiptomi sírboltokba temetkeztek). A keleti területeken képtelenség lett volna ilyen szoros felügyeletet gyakorolni, mert ott nem létezett egységes vallás, nyelv, kultúra. Épp ezért Thotmesz soha nem is próbálta beolvasztani a keleti régiót a birodalomba. Ehelyett hagyta, hadd éljenek tovább a helyi szokások – ám az ő felügyelete alatt. Tervszerűen mindenhol helybéli uralkodót nevezett ki, aki a fáraó nevében uralkodott.

17 évet ölt ebbe a vállalkozásba. Három egymás után következő hadjárattal teljesen befejezte Szíria és Főnícia meghódítását. Sorra bevonult a városállamokba, legyőzte őket, összeszedte a hadizsákmányt, kifosztotta a várost, és végül mindegyik városállam részére kinevezte egy-egy beépített emberét. Ahogy futótűzként terjedt a térségben az egyiptomi sereg veszélyes híre, az is megesett, hogy egy város úgy gondolta, hogy inkább harc nélkül megadja magát és önként átadja kincseit Thotmesznek, csak álljanak tovább.
Legendás győzelem volt ez, olyan, ami még évszázadokig megmaradt az emberek emlékezetében.

thotmesz_06Thotmesz rákapott a győzelem ízére, és úgy érezte, addig nem lehet elégedett, amíg uralma alá nem hajtja az egész Közel-Keletet. Uralkodása 29. évében elfoglalta Ullaza és Ardata városát, később pedig magát Kádest is megtámadta. Végül pedig a legnagyobb vetélytárs, a mitanni birodalom ellen fordult, ahol újabb fényes győzelmet aratott. Határkősztélékkel körülvett birodalma most már délen a núbiai harmadik kataraktán (a Nílus zuhataga) túl, északon pedig egészen az Eufráteszig terjedt, de befolyása még ennél messzebb is elért. Az egyiptomi sereg félelmetes híre mindenhová eljutott, Egyiptom lett az ókori világ szuperhatalma.

Thotmesz akkora vagyonra tett szert, hogy építkezései messze felülmúlták elődjéét, Hatsepszutét. Számos új építésű szentéllyel, és grandiózus átépítésekkel gazdagította a karnaki Amon templomot, hiszen győzelmeit a Napistennek tulajdonította. De gombamód szaporodtak az új épületek Egyiptom más városaiban, így Memphiszben, Heliopoliszban, Medinet Habuban, Deir el-Bahariban, Abüdoszban, valamint a Nílus deltájában és Núbiában is. Az általa emeltetett óriási obeliszkek, „Kleopátra tűi”-nek egyike sincs már Egyiptomban. Az egyik Rómában a Piazza San Giovannin, egy másik Londonban a Temze partján található, a harmadik Isztambulban, a negyedik pedig New Yorkban, a Central Parkban áll.

Saját beszámolóiban III. Thotmesz magát, mint az egyiptomi birodalom valaha (addig) élt legideálisabb uralkodójaként jellemezte. Nem csupán bátor harcos, hanem tudós is volt, akinek érdeklődési körébe beletartozott a botanika, a vallás és a történelem.

Uralkodásának 55. évében halt meg. Fia, Amenhotep a Királyok Völgyében helyeztette örök nyugalomra. Sírja (KV34), amely egy nagyon szűk, nehezen megközelíthető sziklahasadékban található, ma is látogatható.

Felhasznált irodalom: Joyce Tyldesley írásai