egy_01Előző cikkemben III. Thotmesz fáraóról írtam, aki nemcsak Egyiptom egyik legnagyobb királya, de egyben egyik legkiválóbb hadvezére is volt. Uralkodása végén az egyiptomi sereg az ókori világ leghatékonyabb és legfélelmetesebb hadigépezetének számított.

Egyiptom gazdagsága, ez a tündöklő szuperkultúra mindig is irigyelt földje volt a térségnek, s bár a mindenkori hódítók elleni harcokat nem minden esetben katonák vívták meg az ellenséggel, a hadsereg – kiváltképp az Újbirodalom idején, amikor a hódító politika következtében egyre nagyobb befolyáshoz jutott – igen fontos szerepet játszott Egyiptom gazdasági és politikai életében.

egy_02Ám ez nem volt mindig így, mert az egyiptomi állam történetében sokáig csak mellékes szerepet játszott a katonaság. Nagyobb sereget csak esetről esetre szerveztek, olyankor, amikor az egyesített Egyiptom létét fenyegető belső viszálykodás, politikai zűrzavar ütötte fel a fejét az ország különböző pontjain. Az erősen feudális jellegű Óbirodalom (i.e.2700 – i.e. 2200 körül) idején például helyi, magánkézben tartott csapatok és egy szedett-vedett nemzeti hadsereg vigyázták az ország békéjét.

A fáraók érdekeltségeit hivatásos testőrök védelmezték, a nagy befolyással rendelkező kormányzók (helyi kiskirályok) pedig saját pénzből saját csapatokat tartottak fent, akik elsősorban a felettesükhöz voltak hűségesek, s nem az országhoz. Szükség esetén a fáraó rendelkezhetett ezekkel a katonákkal, de ha nagyobb hadseregre volt szükség – mert például délen meg kellett védeni Egyiptom núbiai érdekeltségeit a betolakodóktól -, akkor a lakosság egy részét fegyverezték fel: kötelező sorozással behívták őket katonának. Nem meglepő tehát, hogy ebben az időben a katonaságot nem becsülték valami sokra, és nem sokan vágytak arra, hogy karriert csináljanak a seregben. Ez a rendszer viszonylag jól működött addig, míg nagyobb támadásokra nem számíthatott a birodalom kívülről, s amíg Egyiptom se nagyon terjeszkedett egyik irányba sem a közelben.

egy_03Először a Középbirodalom (i.e.2200 – i.e. 1600 körül) királyai kezdtek kacsingatni külföld felé. Eltökélt szándékuk volt meghódítani délen Núbiát, és belevágni a terjeszkedésbe kelet felé. ezért ekkor már sokkal nagyobb figyelmet fordítottak egy hatékonyabb hadigépezet kiépítésébe és felkészítésébe. A helyi kormányzóságokat lassan, de biztosan megfosztották privilégiumaiktól, akik ezzel elveszítették a hatalmat a magánhadseregeik felett, amelyek így átkerültek a fáraó irányítása alá. Ugyanakkor az egyre nagyobb számban indított külföldi hadjárat egyre több hivatásos katonát igényelt. Ehhez viszont szükség volt egy szervezett irányítás kiépítésére. De mielőtt mindezt véghezvihették volna, a Középbirodalom is összeomlott, ismét két részre szakadt az ország.

egy_04Valódi, szervezett, hivatásos katonákból álló hadsereget csak az Újbirodalom (i.e. 1532 – i.e. 1070) idején szerveztek először. Egyiptom ekkorra szerves része lett a zavaros közel-keleti politikai életnek, s a birodalom csak úgy válhatott világhatalommá, ha megbízható, képzett katonákkal rendelkezik, akik képesek megvédeni az országot bármilyen külső fenyegetettséggel szemben. Az új gyarmatosító törekvések sikere a teljesen átszervezett egyiptomi sereg lett, amely uralma alá hajtotta szinte az egész Közel-Keletet. A hadsereg onnantól már a fáraó támogatását élvezte. A fáraóból legyőzhetetlen harcos-uralkodó lett, katonáiból pedig a társadalom megbecsült tagjai.

gy_05Egyszerre népszerű „foglalkozássá” vált a katonáskodás: a felsőbb osztálybeliek úgy gondolták, pályafutásuknak jót tehet, ha a király mellett harcolnak, azok pedig, akiknek ugyan nagyravágyó terveik voltak, de képzetlenségük miatt nem lehettek írnokok, vagy nem tölthettek be egyéb fontos tisztséget az udvarban, végre megtehették, hogy apáról-fiúra örökítsék a családi foglalkozást.

S hogy hogyan épült fel” Egyiptom bátrainak” alakulata?

egy_06A hadsereg kizárólagos parancsnoka a fáraó volt. Egy tapasztalt haditanács segítségével ő hozta meg az összes döntést, és Egyiptom összes fényes győzelméért őt illette a dicsőség. Közvetlenül a király alatt a fővezér következett a rangsorban, aki leggyakrabban a trónörökös volt. A sereget északi és déli hadtestekre osztották. Minden hadtest kb. 5000 emberből álló, kisebb, helyi istenekről elnevezett hadosztályokból állt. A hadosztályokat bandériumokra (kb. 250 ember = 5 szakasz), szakaszokra (50 ember, vagyis 5 osztag) és végül osztagokra (10 ember) osztották fel. A katonák mindig megfelelő ellátásban részesültek, mindenkinek jutott elegendő ennivaló, fegyver, ruha, és eszköz. A tábori életet, jól felszerelt sátrak tették kényelmesebbé.

A hükszosz korig (i.e. 1700 táján) kizárólag gyalogosokból állt a hadsereg, és a katonák egyszerű fegyverekkel (íjak, rézpengéjű csatabárdok, dárdák, bunkók, ill. buzogányok) harcoltak. Sem sisakot, sem páncélt nem viseltek, mezítelen mellkassal, rövid szoknyában küzdöttek. Ez nem is jelentett különösebb gondot addig, míg a hasonlóan primitív felszereltségű núbiaiak ellen csatáztak, ám a keleti ellenfelek sokkal jobban fel voltak szerelkezve, így az egyiptomi sereg is rákényszerült arra, hogy újfajta eljárásokat, haditechnikát és fegyvereket vezessen be.

egy_07A lovakat és a ló vontatta harci szekereket például a hükszószok honosították meg Egyiptomban. A kényelmetlen pajzsokat lecserélték kisebb és könnyebb példányokra, az elavult hosszú íjakat sokkal hatékonyabb összetett íjjal váltották fel, amelyekkel kétszer olyan messzire lehetett lőni, mint elődjével. Újfajta fémtőröket kezdtek használni, melyekből aztán rövid kardok lettek, a katonákat pedig hamarosan bronzlapokból összeállított páncélok védték. A hadmozdulatok meggyorsultak, az ütközetek nagyobb területekre terjedtek ki.

egy_08A XIX. dinasztia idején (i.e. 1300 körül) már négy nagy csapattestből állt az egyiptomi haderő. Nevüket az ország ekkor legnagyobb tiszteletben álló isteneiről nyerték: Amon, Ré, Ptah és Széth. Ebben az időben aratott fényes győzelmet a hettiták felett II. Ramszesz a híres kádesi csatában, melyről szinte minden templomban megemlékeztek, mely magán viselte a fáraó keze nyomát.

A frissen toborzott katonák a kiképzőtáborokban kezdték pályafutásukat, ahol tapasztalt tisztek irányítása alatt kitanulták a hadsereg rendjét és a fegyverforgatás alapjait. Első komoly szolgálatra vagy egy egyiptomi, vagy egy külhoni erődbe küldték az újoncokat.

egy_09Bámulatos látványt nyújthatott, amikor a teljes egyiptomi hadsereg felvonult: alapvető céljuk éppen az volt, hogy félelmet és tiszteletet ébresszenek az ellenség szívében. A seregből áradt a magabiztosság, a csapatok fegyelmezett sorokban, rang szerint beosztva meneteltek, színes zászlókat vittek. Az elit katonák csillogó szekereit tollforgós lovak húzták. A legpompásabb hadiszekér a fáraóé volt, aki teljes páncélzatban, a megkülönböztető kék koronával a fején vonult fel. Egység, fegyelmezettség és erő – ez jellemezte Egyiptom hadseregét.

A katonáknak rengeteg kiváltságban volt részük: engedélyezett volt számukra a vadászat és a takarmányszerzés, sőt a fosztogatást a szolgálat szerves részének tekintették. A katonaélet igen kemény volt, de a bányászathoz, vagy a kőfejtéshez képest határozottan kellemes, és a nyereség messze felülmúlta a kockázatot. Azok, akik kitartottak a seregben és megélték, hogy nagy tiszteletnek örvendő veteránok lettek, bőséges nyugdíjat várhattak hálás uralkodójuktól.

Az egyiptomi hadsereg utolsó nagy diadalát a tengeri népek felett aratta (i.e. 1178 körül), ezután az Újbirodalom hadserege a politikai helyzet következtében bomlásnak indult, s többé nem tudta a megfelelő tekintélyt biztosítani az ország számára.

Felhasznált irodalom: Kákosy László: Ré fiai és Joyce Tyldesley írásai