Mindenki vágyik rá, hogy spirituális útra lépjen, vagy egyszerűen csak ebbe menekül, vagy úgy érzi, hogy ezzel értelmet adhat az életének.

De vajon mi vár ilyenkor az emberre? És mit vár el ilyenkor az ember? Ez egy viszonylag fogós kérdés. Nézzük a pozitív aspektust, amikor minden sikerül.

beavatott_01Minden munkát elvégzünk magunkon: meditálnunk, önfejlesztő-, és légző gyakorlatokat végzünk, eljárunk töltődni, haladunk a megértés felé, tanuljuk a filozófiát, és ezt így vagy úgy alkalmazzuk is az életünkben.

Közvetítjük a Sors felé, hogy „itt vagyok, neofita (tanuló) vagyok, és csinálom a feladataimat!”
Dolgozok magamon, sok munkát, időt belefektetek ebbe, kicsit már másnak is érzem magam a többi emberhez képest.

Elkezdődik a fejlődés, lesz hitem, tudom, hogy a dolgok nem csak arról szólnak, amit eddig gondoltam róluk, másképp látom az embereket, néha bukdácsolok, és ilyenkor hajlamos vagyok megmondani, hogy mások mit csináljanak, hogy érezzenek, hogy lássák azt, amit én látok.

És ettől várom a változást, a pozitív pillanatokat, és vannak is, mert a látszatvilág mindig válaszol, és ilyenkor egy-egy pici megtapasztalás is kiépíthet számunkra egy utat.

beavatott_04Akkor itt térjünk is rá az útra….

Gondolom sokan hallották már, hogy az ÚT a fontos!
És amikor jön egy nehézség, akár lelki, akár fizikai, átvészelem. De hogyan? Ahogy az adott szintemen, tudok amilyen eszközök a kezembe, vannak, azokat használva egyszerűen átverekedem magam a problémákon, megértem, megemésztem, sajátomnak érzem őket, és ezzel a megtapasztalással és tudással járom az utamat tovább és tovább..

Törekszem arra, hogy minden szegletét megismerjem, amit a lelkem rám bízott. Akkor mi ebben a nehéz? M valójában a fontos?

beavatott_03Elfogadni emberként, hogy megszülettünk, megjövünk a világra, ami önmagában egy csoda. Életcéllal, életfeladattal állunk egyedül, rengeteg dologgal, amit ránk bíztak, és itt landolunk az emberi világban a felejtés fátyla mögött.

Semmi mást nem hozunk magunkkal az anyagból, csupaszon érkezünk, és úgyis távozunk, és a kettő között mindig hisszük, hogy valami a miénk, pedig semmi sem a miénk csak vendégségbe jöttünk…