Ötödik nap: Mélyből a magasba

Az előző napi Holt-tengeri fürdőzéstől még fáradtan, ám annál izgatottabban ébredtünk reggel, hiszen végre elérkezett az a nap, amikor meglátogathatjuk azt a helyet, ami legelsőként hívta fel magára a figyelmet, amikor kinyitottuk az akkor még „szűz” izraeli útikönyvet. MASZADA, írta a könyv csupa nagybetűvel.

szent_01A kép, mely még most is itt lebeg előttem, egy szikkadt, forró sivatagi tájat mutat, jobbra a Holt-tengerrel, balra pedig a lapos, szürke homokból kiemelkedő több száz méter magas sziklaszirtekkel a száraz, forró levegőben a Nap felé, mintha megpróbálnák elérni, vagy legalább a kegyeibe kerülni. Ezek közül az egyik Maszada.
Még előző este a háziurunk, egy kis kaján vigyorral a szája szegletében (aminek okát másnap megtudtuk) megjegyezte, hogy „Csak a puhányok és a nyugdíjasok mennek fel a tenger szintjétől 300 méter magasan elhelyezkedő fennsíkra a felvonóval! Aki igazi élményt szeretne, az gyalogosan vág neki.” Van egy úgynevezett Kígyó-ösvény, mely kb. 40 perces normál tempójú sétával felvezet a hatalmas sziklaszirt egyenesre gyalult tetejére, ahonnan tökéletesen belátható a környék, és ha szerencsénk van, még keselyűket is láthatunk.

szent_02Mivel kedves volt a szállásadónk, és eddig minden ajánlata bejött, így fel a bakancsot és a hátizsákot, majd egy rövid autós út után, kora reggel megérkeztünk Nagy Heródes fenséges és talán nem méltatlanul legnépszerűbb erődjének lábához. Ahogy feltekintettünk a magasban alig kivehető sziklaszirtre, egy kicsit meginogott a nagy elszántságunk, de mivel mindketten kosok vagyunk, így, ha már eldöntöttünk valamit, akkor azon csak akkor változtatunk, ha annak jó oka van, a lustaság pedig nem az. A Kígyó-ösvényt gyorsan megtaláltuk (annak ellenére, hogy ebben a reggeli órában rajtunk kívül egy szem túrázó sem volt, sőt még a felvonó sem működött), nagyon jól ki van táblázva, és neki is vágtunk a gyalogútnak. Ahogy egyre jobban emelkedtünk a hegy oldalában, lépésről-lépesre tárult elénk a sivatag madártávlatból, fantasztikus látvány a végeláthatatlan szirttel, utakkal, szivárványszínű kőzetrétegekkel, melyeket az idő és a tektonikusmozgások úgy gyűrtek meg, mint, ahogy egy ügyes háziasszony a felmosórongyot a hétvégi nagytakarítás végeztével.
A felfelé tartó út közel sem egy kényelmes túra, viszont egy nagyon jó erőpróba, erőpróba testnek és szellemnek egyaránt!

szent_03Már korábbi komoly menetelős túráinkon is észrevettünk egy érdekes dolgot. Azt, hogy, ha az ember nagyon el van foglalva azzal, hogy hova lépjen, melyik szikla után, melyik kiszögelés legyen az, amire átteszi a lábát, akkor eltűnik valami, porrá válik, és elveszti az addig nagyon jól bebástyázott pozícióját! Az EGO! Hiszen, amikor a tudatunk minden egyes porcikája a „túlélésre” törekszik, vagyis hulla fáradtan, remegő térdekkel, a szemünkbe folyó izzadtsággal arra koncentrálunk, hogy mi lesz a következő lépés, akkor maximálisan a jelenben vagyunk, megéljük annak minden másodpercét, és nem azon jár az eszünk, hogy „Juj, holnap be kell még fizetnem 2 sárga csekket!” vagy, hogy „Hétfőn mi lesz az értekezleten!”, hanem csak a jelen számít, csak annak van létjogosultsága! Mint máskor, most is, mikor felértünk a csúcsra nyugtáztuk, hogy ezt a fajta megélést át kell valahogy ültetnünk a hétköznapi életünkbe is, hiszen annyira szabaddá, könnyeddé tesz, ilyenkor olyan egyszerű, békés és szép minden.
Tulajdonképpen igen, ez csak és kizárólag rajtunk múlik, az, hogy teret adunk Egónknak és hagyjuk, hogy elhagyja a jelent (hiszen az számára a végzet, mivel ott nem tud olyan jól érvényesülni), és elvigyen minket vagy a múltba, ahol a régi sérelmeinket játssza be újra és újra, vagy előre vigyen egy olyan időbe, a jövőbe, ami nem is létezik, és ott generáljon különböző félelmeket. Persze az Egónak a Test-Lélek-Szellem hármasában megvan a maga jól megérdemelt helye és funkciója, engedjük is ott a megfelelő körben ténykedni, de nagyon figyeljünk oda rá, mert nagyon hasonlatos a mostanság oly divatos stratégiai játékokhoz, amint levesszük róla a tekintetünket, újabb területet kebelez be, tesz magáévá, így szépen, csendben elhatalmasodva rajtunk! Vigyázz, ügyes, jó Stratéga!
Amint megtettük az utolsó lépést a fennsík bejáratánál található kis kapunál, elénk tárult Maszada, a maga hatalmas lapos felületével, melyen csak úgy sorakoztak a különböző épületek és azok gyönyörűen karbantartott maradványai, hiszen ez Izrael leglátványosabb régészeti lelőhelye.

szent_04Első gondolatunk (a 2 liter gyorsan elfogyasztott víz után) az volt, hogy, na, jól kitúráztuk magunkat, mehetünk haza, de aztán mikor néhány perc pihegés után az árnyékban szétnyitottuk a belépőjegyhez minden nemzeti parkban társított képes brosúrát, azonnal fellobbant az ismerős láng (a megismerés utáni vágy lángja), és elkezdtük a már horizontális felfedező túránkat.
Elképesztő mennyiségű építmény található itt, nem csoda, hiszen Nagy Heródes Kr. e. 43-ban foglalta el ezt az akkor elhagyatott fennsíkot a rajta található kis erődítménnyel a lázadásra hajlamos alattvalóitól, majd tette minden igényét kielégítő pihenőhelyévé, mai szóhasználattal szabadidő-központjává. Az északi szirt legtetején található a háromszintes palota, melynek 3 szintje úgy helyezkedik el, hogy a hegy oldalán ereszkedik lefelé, kiváló kilátást engedve ezzel a Júdeai-sivatagra. Található itt egy nagy római fürdő, melyet leleményes rendszerrel a padló alól fűtöttek, óriási élelmiszer és alapanyag raktárak sorakoznak egymással párhuzamosan, a nyugati palotát pedig gyönyörűen kidolgozott mozaikok ékesítik. Hatalmas sziklába vájt ciszternákat találhatunk a zelóták őrszobái, a rituális fürdőik és a zsinagóga között. Maszadát ostromának története teszi zarándokhellyé, mikor is Kr. u. 66-ban zsidó lázadók, akiket zelótáknak vagy szikáriusoknak hívtak (az elnevezés a kedvelt fegyverükre a „sicára” vagyis tőrre utal) elfoglalták Maszadát a római helyőrségtől, és ez vezetett a Róma elleni zsidó háború kirobbanásához. A fiatal izraeli katonák ma is az erődben teszik le esküjüket hirdetve, hogy „Maszada nem eshet el még egyszer!”.
Miután kiélveztük a hihetetlen mennyiségű látnivalót kínáló fennsíkot, most már megbékélve a gondolattal, hogy felvonóval megyünk lefelé, elhagytuk a helyet, az akkor még a fejünkbe zsongó milliónyi gondolattal és érzéssel, hiszen ezen a helyen emberek százai dolgoztak, harcoltak, és élték hétköznapjaikat, vagyis az életüket.
Rogyadozó lábbal irány az autó, majd észak, és mielőtt még elérnénk a mai szálláshelyünket Tiberiasban, út közben meglátogatunk egy másik méltón híres régészeti lelőhelyet Bét-Seánt.

szent_05Bét-Seán legfőképp arról híres, hogy kb. 6 ezer éves múltra tekint vissza (úgy is hívják, az izraeli Pompeji), ami azért már meggyőző, legalábbis abból a szempontból, hogy már akkor is mire volt képes az ember. Itt található az ország legjobb állapotban fennmaradt, egykor 8 ezer férőhelyes színháza. Érdemes megnézni a régészeti múzeumot is, ahol pompás bizánci mozaikpadló található. A város hajdanán a római Decapolis tagja volt, azaz egyike a tíz legfontosabb városnak a Földközi-tenger keleti partvidékén. A gyönyörű oszlopsoros főutcája keleti oldalán egy templomrom áll, melyet a 8. században rombolt le egy földrengés. Ami számunkra nagyon meglepő volt az az, hogy az ásatások során 18 egymásra rakódott város nyomai kerültek napvilágra. Különböző városok, különböző kultúrák és filozófiák hatják át ezt a helyet, mely mindig elgondolkodtat, hogy csak egy dolog örök és maradandó – a folyamatos változás!

A jó két órás séta után, már igazán kifulladva vettük utunkat a Tiberiasban található szálláshelyünk felé, ahová megérkezvén már össze is állt a másnapi útitervünk. Hiszen míg én néhány órát vezettem párom „összeollózta” az elkövetkező napok „kínálatát”, melyben szerepelt a legtöbb olyan hely, mely Jézus nevéhez és jelenéseihez fűződik, Názáret, Tel Megiddo, Ein Tabgha, Capernaum, Tábor-hegy és még számtalan látnivaló, ahol megdöbbentő élményekben volt részünk, olyanokban is, amelyek már a transzcendentális létről adnak tanúbizonyságot.

Az Utazó

Utazás a Szent földre VI. ->

<-Utazás a Szent földre IV.