egyiptomi
Egyiptomban többféle teremtéstörténet létezett, melyek szövegét az ún. Piramisszövegekből ismerjük. Eredetileg minden önálló területnek, nagyobb városnak (Héliopolisz, Hermopolisz, Théba, Memphisz) saját mítosza volt, ezek önállóan, külső hatás nélkül alakultak ki, de szervesen illeszkedtek egymáshoz. Az egyes mítoszok között egység van, harmónia, mindent átszövő kis finom szálak, melyek olyan bonyolulttá, és mégis színessé varázsolják ezeket a történeteket. Később a papok feladata volt a különböző rendszerek egyesítése, de a területek akkor is megőrizték saját Isteneiket.

Minden teremtésmítoszban egyetlen Teremtő szerepel, akit így neveztek: „Az, aki milliókká változik”. Ez azt fejezi ki, hogy a világ szükségszerűen változatos, sokarcú és ezt az állapotot egy teremtő istennek köszönheti. A Teremtő az, aki a továbbiakban az isteneket, az embereket és a dolgokat teremti. Az istenek is teremtenek, teremtőerejük három különleges képességen alapul: az első a SZIA, a felismerés, vagy értelem, a HU, a szó, az isteni teremtőtehetség kifejezése, végül a legfontosabb a HEKA, a varázslat, amelynek csak arra van szüksége a teremtéshez, hogy kimondjon egy szót. Az egyiptomiak ezt a három szót is istenné avatták: HU és HEKA például minden éjjel részt vesznek a harcban Ré napisten oldalán a gonosz erőit megtestesítő Apóphisz kígyó ellen.

Az egyiptomiak hite szerint a káosz nem az a semmi, aminek mi képzeljük. Az egyiptomi káosz a Nun, már tartalmazza csíraalakban a nyolc teremtő őserőt. Hermopoliszban, egyiptomi nevén Hemenu-ban, jelentése: a nyolcak városa, kultusza volt az őskáosz nyolc istenének (ezt nevezzük a hermpoliszi ogdoád-nak).  Eszerint négy istenpár volt: Nun és Naunet, az Ősvíz, Kuk és Kauket a Sötétség, Huh és Hauhet, a Végtelenség,  Amon és Amanuet, az Elrejtettség. Ők képviselték a láthatatlan, élettelen dolgokat, ám ez a négy páros már előrevetítette az életet megelőző élet lehetőségét. (vagyis az anyaggá válás előtti állapotot).

Egyiptomban a Nílus áradása jelentett minden jótéteményt, az emberi élethez szükséges teremtő energiát. Így az összes egyiptomi teremtésmítosz közös eleme a Nunból, az Ősvízből kiemelkedő domb, amelyet az ún. „első alkalom” Tatjenen testesített meg. A héliopoliszi  mítosz szerint egyszer felborult a káosz sötét egyensúlya, és az energia hatalmas lökéshulláma a felszínre dobta  az ősdombot. A dombon ült a kozmikus tojás, amely megrepedt és kikelt belőle az ifjú napisten. A tojáshéj ekkor teljesen szétnyílt és az ifjú Atum isten felemelkedett az égbe. Ez volt az a pillanat, amikor a Nap először jelent meg Egyiptom egén. Atum tehát, az első isten, ahogy megszületett önmagából, rögtön elkezdett más isteneket teremteni. A Piramisszövegekből tudjuk, hogy onanizálással adott életet (más mítosz szerint kiköpte őket) Sunak (a levegőnek) és Tefnutnak (a párának). Itt is megjelenik azonban a dualitás, mert a kéz helyettesíti a másik nemet – a kéz tudniillik az egyiptomi nyelvben nőnemű volt! Su és Tefnut egyesüléséből születik Geb (a Föld), és Nut (az Égbolt). Az ő gyermekeik Ízisz, Ozírisz, Széth és Nephtisz.  Ettől a két őspártól származik az összes többi isten.

egyiptomi
A memphiszi teremtéstörténet szerint Ptah az egyetlen teremtő Isten, tőle származik minden és mindenki. Szellemének erejével és a szívében megfogalmazott nevek kimondásával teremt. A nevek recitálásával teremtette a többi istent is. Az Istenek ugyanis Ptah szájában vannak, mely „kijelentette minden dolgok nevét”, és nem egyebek, mint Ptah különböző alakjai, manifesztációi. Felesége Szehmet, gyermekük Nefertum.

Egy másik teremtéstörténet a thébai, melynek fő alakja Mut, a Világanya, a természetet átható energia. Leggyakrabban keselyűként ábrázolták, nevének hieroglif jele egy keselyű, mely anyát is jelentett egyiptomi nyelven.  A thébai mítosz szerint az Ég királynője, a Szűz, maga szüli férjét, Amont, tehát magában hordja a férfielvet is, majd tőle foganja fiát, Khonszut.

Az Elephantiné vidékén élő egyiptomiak Hnumnak, a helyi kosfejű istennek tulajdonították az emberiség apaságát. Ptah-hoz hasonlóan fazekas volt és korongján, a Nílus iszapjából formázta meg az embereket. Minden embernél készített egy képmást a test és egy másikat a ka (lélek) számára. Felesége Szatet, lányuk Anuket, és ez az istenhármasság volt az is, aki Hápinak, az áradás istenének barlangját megnyitotta, így fontos szerepük volt a Nílus áradásának szabályozásában.