Az embert ősidők óta foglalkoztatja saját létének miértje és hogyanja. Tudni akarjuk, honnan jöttünk, hova tartunk és egyáltalán, miért születtünk le a Földre.
A nagy mitológiák ( mint pl. a görög „Istenek születése”, a mezopotámiai „Enúma elis”, a Gilgames eposz, az indiai Védák, vagy a skandináv Eddák) választ adnak e kérdések zömére. Feleleteik hol tisztán a képzelet alkotásai, hol a fizikán, a metafizikán, vagy a lélektanon alapulnak. A különböző civilizációk mítoszainak legizgalmasabb eleme az eredendő motivációk és a világ minden sarkában adott ősi válaszok hasonlósága.
Minden teremtésmítoszban egyetlen Teremtő szerepel: egyedül ő képes a teremtés bonyolult különbségeket eredményező aktusának végrehajtására, legyen szó istenekről, emberekről, vagy dolgokról. A Teremtő küldetése, hogy rendet tegyen a káoszban. Az őskáosz leggyakrabban egy hatalmas víztömeg, vagy egy sötét szakadék alakjában jelenik meg a szövegekben.  A sumér Apszu, a hindu Nárájana, vagy az egyiptomi Nun egyaránt a gazdag lehetőségeket rejtő formátlan anyagot jelenti, amelyből kiemelkedik az első megkülönböztetett létező.

teremtésDe mi a teremtés célja? A Teremtő, aki (vagy ami) önmagában Egy, feszültségmentes állapotban van. Mivel nem nyilvánult meg, így nincs képe, fogalma önmagáról. Ahhoz, hogy megtapasztalhassa önnön valóját, meg kell nyilvánulnia, vagyis ki kell lépnie a meg nem nyilvánult állapotból a megnyilvánult létbe. Ha ezt a fizika nyelvére akarjuk lefordítani, akkor beszélünk a Nagy Bumm-ról. Ha spirituális szempontból nézzük, akkor ez az aktus Istennek az Univerzum megteremtésére tett első lépése. Isten mozgásba hozza akaratát és megteremti a világegyetemet. Ezzel az aktussal az elemek (föld, víz, tűz,levegő,éter), melyek addig egyek voltak, most különválnak. Létrejön a tér, a tér megszületésével pedig létrejön az idő fogalma. Minden, ami ezután megteremtődik, ideaként már létezett a meg nem nyilvánult létben, a Teremtő gondolataiban, más szavakkal:  a „semmiben”, abban a bizonyos ősvízben  már benne volt a „valami”, minden létező csírája. Nagyon sok kozmogóniában találkozunk a világtojás elképzelésével, amely csíra állapotban tartalmazza a világ összes elemét. A kínai Panku például 18.000 évig tartózkodik az őstojásban, mielőtt feltörné, hogy megformálja belőle –ez is gyakori motívum- az eget és a földet. Az egyiptomi Napisten, minden ember, isten és dolog teremtője is egy ilyen tojásból születik meg. A védikus szövegekben az ősvízen lebeg a kozmikus tojás, amelyből kikel Pradzsápatí, a Mindenség ura. Vagy például az afrikai dogonoknál a tojás a saját rezgésétől hasad fel és párosával szabadulnak ki belőle a teremtő szellemek.
Az elemek szétválasztását a legtöbb mítosz úgy írja le, hogy kezdetben az ég és a föld összetapadt, és egy isten közbeavatkozására van szükség, aki elválasztja és a továbbiakban sem engedi egymáshoz közeledni őket. Egyiptomban Su (a Levegő) furakodott be Geb (a Föld) és Nut (az Égbolt) közé, akit olyan magasra emelt, hogy Nutnak az ujjai hegyén kell támaszkodnia és megalkotta belőle a csillagos égboltot. A maoriknál Tanema-huta, az Ég és a Föld gyermeke hanyatt fekszik az anyján, és a lábát a magasba nyújtva tartja távol tőle az apját. A germán mitológiában pedig a négy égtáj nevét viselő négy törpének kell tartania az égboltot.
Minden nép, minden nagy civilizáció teremtésmítosza ugyanazt a folyamatot írja le. A történetek nagyon sok hasonlóságot mutatnak, a Föld egymástól legtávolabb eső pontján élő népek mítoszai azonos elemeket tartalmaznak, tudásuk ugyanabból a forrásból ered. Érdekes és elgondolkodtató az is, hogy minden kultúra nagyjából egy időben fogalmazta meg a saját teremtésmítoszát, hozta létre hitvilágát. Ezekben a történetekben – hogy mindenki számára érthető legyen – megszemélyesítik mind magát a Teremtőt, mind pedig a teremtést leíró fogalmakat. Nagyon jó példák erre Egyiptom különböző teremtésmítoszai, melyekről majd egy következő írásomban fogok képet adni.