beavatásAz őstudás birtokában lévő vallások, kultúrák – így az egyiptomi is-, az embert holisztikusan, a test, a lélek, és a szellem hármasságának egységeként szemlélte. Ezeket az alkotóerőket sohasem választották szét, így az egyiptomi papok beavatása is ezen alapult. Beavatták a testet: miután megismerték az élet körvonalait, azt, hogy az élet független a fizikai és érzéki tudástól, olyan próbatételeknek vetették alá magukat, melyekben le kellett győzni félelmüket, a fizikai világ látszat csapdáit, a vizet, a tüzet, az érzéki vágyaikat.  Beavatták a szellemüket: elmélyült tanulmányokat folytattak, megtanulták az ásványok, és növények tudományát, az orvostudományt, a matematikát és a csillagászatot, az emberek és népek történetét, az építészetet és a szent zenét. A tudást aztán idővel élő, eleven tanítások formájában kapták meg a félistenektől, majd ezekből is vizsgát kellett tenniük.
Ám a legnagyobb, és a 21 éves tanulóidőszak végét is jelentő, legkomolyabb bevatatás a lélek beavatása volt.
Egyiptom leendő papjainak, főpapjainak még életükben meg kellett tapasztalniuk a halált. Azt az utat, melyet minden léleknek a halál után meg kell tennie, azt megteheti a lélek saját szabad elhatározásból is, még itt az anyagi létben. Mit szimbolizál ez? A túlvilági út és a beavatás útja azonos: mindkettő az anyagi világ káprázatának fokozatos leépítését, és a természetfeletti, az anyagtalan világban való felébredését jelenti.
A jelöltnek le kellett szállnia saját benső mélyébe, és ráeszmélni saját isteni mivoltára. Ahogy az egyiptomiak mondták: „Ozírisz küszöbét senki sem lépheti át anélkül, hogy a halálon és a feltámadáson át ne menne. Egyetlen ember sem térhet ki a halál elől, és minden élő lélek feltámadásra van rendelve.”
És hogyan zajlott ez a beavatás? Az új adeptust bekísérték egy négy oszlopra támaszkodó, alacsony kriptába, melyben egy nyitott szarkofág állt. Ebbe kellett a jelöltnek befeküdnie, és egy bizonyos időt (tudomásom szerint ez általában 3 napot jelentett) itt töltenie, miközben tudati utazást tett más síkokra, a transzcendentális világokba, melynek során szembetalálkozott saját belső félelmeivel, démonjaival, hogy azokat sorra legyőzvén, újjászületve ébredhessen ismét tudatára.
Hamvas Béla így ír erről: „…A változás, melyen átesik, nem tökéletesedés. A lélek nem lesz több és nagyobb, szélesebb, mélyebb, ragyogóbb és istenibb. A lélek mindössze visszanyeri saját ősi lényét, amelyet az anyagi természetbe való merülésével elvesztett. Az ember visszakapja eredeti égi természetét… A túlvilág minden küszöbén, a beavatás minden fokán, ha sikerrel átlépte, éberebbé lesz: s minél éberebb lesz, annál mélyebb valóság nyílik meg benne, s annál mélyebb valóság nyilatkozik meg számára.”
A küszöbök, melyeket a beavatás előtt állónak át kell lépnie, kérdésszerűek, és két választása van a léleknek: fel, vagy le. Vagy felfelé, a világosság, vagy lefelé  a sötétség felé. Az ember vagy megteszi a lépést felfelé, és akkor saját, ősi állapotához tér vissza, vagy nem tudja megtenni és akkor még mélyebbre zuhan az anyagi világ sötétségébe. Az egyiptomiak ezt a két utat két isten nevével jelölték: Ozírisz a Nap istene, a világosságé, a fényé, Széth pedig az anyagi világot jelképezi, annak kábaságát, ő a külső sötétség ura. Az embernek Széth világából Ozírisz világába kell eljutnia, akár a földről eltávozott lélekként, akár beavatásra váró adeptusként teszi is meg ezeket a lépéseket.
Erről szól a beavatás: megismerni a fizikai lét körvonalait, emberi mivoltunk sajátosságait, képességeit; elsajátítani a tudást, megteremtve a szellemi hátterét a dolgoknak, és végül leszállni saját belső sötétségünkbe, szembenézni saját belső félelmeinkkel, néven nevezve legyőzni azokat, és a Fény útját választava kibontakoztatni saját isteni lényünket. Mert az ember számára nincs más út. A réginek meg kell halnia ahhoz, hogy az új megszülethessen.

<- Beavatás I.